Az öregség önmagában csupán egy életszakasz. Ám, hogy milyen életminőségben éljük meg, az egy fontos kérdés. Mert mindenki szép idős korra vágyik. De hogy mi jut nekünk, arról sajnos fogalmunk sem lehet.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy elmeséljem-e azt a történetet, amelynek hatására teljesen elkeseredtem. Mert olyan kérdést feszeget, amire én nem tudom a választ. Talán mások sem. És ez nem csak félelemmel tölt el, de el is szomorít. Mert addig, amíg urai vagyunk elménknek és jó egészségnek örvendünk, addig urai vagyunk életünknek is. Ám amint ledönt a lábunkról egy betegség, vagy magunkra maradunk, már nem rajtunk múlik, milyen minőségben éljük hátralévő éveinket.

Csak a szerencse kérdése, hogy miként ér minket az öregkor. Az, hogy szép aranyéveink, vagy gyötrelmes, elfeledett öregkorunk lesz-e, sajnos csak igen kis mértékben múlik rajtunk.

Nemrég egy idős papismerősünk halt meg teljesen váratlanul. Korából kifolyólag érthető volt, hiszen közel a 90 évhez már sejthető, hogy nem sok maradt a földi létből. Ám az utolsó évek bánattal, magánnyal és elfeledettségben teltek. Egy olyan pap esetében, aki több mint 30 éven keresztül eskette, keresztelte vagy épp temette a falu lakosait, azt gondolnánk, nehezen lehet elfelejteni. Hiszen mindenki ismerte.

Ám a nyugdíjazást követően mennie kellett. Kiderült, hogy a faluban nem maradhat, hiszen sem háza, sem birtoka, sőt, élő rokona sem volt. Maradt az idősek otthona, ahol egy szobácskában, egy idegen élet fogadta. Már nem volt szükség rá minden nap, nem volt lelki probléma, ami meghallgatásra várt volna, nem volt hívő, aki betért volna egy jó szóra. Csak keveseknek jutott eszébe, hogy ellátogasson az atyához, a falutól néhány kilométerre található otthonba, hogy visszaadjon neki néhány jó szót, vagy rá szánjon pár perc figyelmet. Ebben az új világban, ahol a más túlságosan is más volt, ahol az új, túl rideg és érthetetlen volt, csak rövid hónapok jutottak az atyának.

Nem volt maradása.

Talán semmi különleges nincsen ebben a történetben. Emberek százai maradnak magukra, és jutnak kiszolgáltatott helyzetbe. Hol egy elfekvőben, hol egy otthonban, hol egy üres lakásban. A rokonok eltűnnek, a barátok elmaradoznak, az ismerősöknek túl kevés idejük marad mások istápolására, pátyolgatására.

Ennek nem így kellene történnie. Egy hosszú életnek dicsőségben, és megérdemelt tiszteletben kellene befejeződnie. Ahol az időskorút meleg szeretet, vigyázó figyelem, kedves szavak, és féltő, óvó törődés veszi körbe. Ahol nem marad hátra más, mint a múlt idézése, egy szép élet történeteinek elmesélése. Ahol a családban a legkisebbek a legidősebbek közvetlen közelében cseperednek fel. Ahol az új generáció úgy nő fel, hogy látja, egy agg ember éppen olyan szeretet kap, mint egy aktív felnőtt.

De erre nincs semmi garancia.

Mi lesz, a gyerekeim egy másik kontinensen valósítják meg álmaikat? Ki lesz velem, ha a társam korábban zárja le földi életét? Ki vigyáz majd rám, és segít a nehéz pillanatokban? Kihez tudok majd szólni, kinek mesélek véget nem érő történeteket? Milyen lesz, ha öreg leszek?

Ha most, a negyvenes éveimben kellene döntenem az öregségemről, nem tudnék jó döntést hozni. Senkit sem lehet kötelezni arra, hogy mellettem maradjon, és a saját életét háttérbe szorítva, rám áldozza a legszebb éveit. Ha lennének olyan otthonok, ahol a szeretet irányít mindent, nyugodt lennék. Ha lennének olyan helyek, ahol nem milliókat akasztanak le a beköltözőtől annak reményében, hogy néhány éven belül átadja a szobáját egy új öregnek, nem félnék. De addig, amíg olyan rémhíreket hallani idősek otthonáról, ahol kikötözik és verik az időseket, csak szörnyülködni tudok. Legszívesebben már most menekülőre fognám…. Lassan azt kell gondolnom, hogy megélni egy hosszú kort, egyáltalán nem dicsőség.