blog

Elrabolta a szívemet a szerelem

Elrabolta A Szívemet A Szerelem

Mindig is azt gondoltam, hogy a szerelem korfüggő. Együtt jár a tinédzserkorral, és ahogyan elmúlnak az ifjonti évek, úgy kopik meg ennek a misztikus érzésnek a fénye. Ám valami furcsa módon, az én szívembe örökre sátra vert ez a lobogó érzés.

Ha nagyon messzire visszatekintek, látom magamat óvódásként, ahogy zavart értetlenséggel veszem tudomásul, hogy a csoporttársam hosszasan néz és kísérget az óvoda termein keresztül. Már akkor megérintett ennek a különleges állapotnak a varázsa. Valakinek a szívében helyet kapni semmihez sem hasonlítható érzés. Mámort kelt és melegséggel tölt el. Ennél pedig már csak az jobb, ha belőlem árad a szeretet. Innentől kezdve pedig nem vágytam másra, mint adni, adni és adni.

Persze a szerelem jön és megy.

Volt, amikor hosszasan elkerült és a házam tájára sem nézett. De megtanultam, hogy azt a bizonyos lángolást nem szabad kihűlni hagyni. Akkor éreztem rá arra, hogy a szerelem nem csak egy ember iránt lobbanhat lángra, hanem olyan fogalmak iránt is szárba szökkenhet, mint az írás, mozizás, olvasás, tánc vagy a sport. Imádtam beleolvadni, eggyé válni vele. Élveztem, hogy olyan mélyről jövő érzések tőrnek fel belőlem, amelyek inspirálnak, szenvedéllyel töltenek el. Ilyenkor minden gondolatom a körül forgott, hogyan tudnék például egy félórát, órát elcsenni a napomból csak azért, hogy újra elővehessem a könyvet, ami éppen magába szippantott. És ahogyan felcsaptam az oldalait, nem létezett más, csak az a világ, amely életre kelt a lapjain.

A sport is éppen ilyen szenvedélyemmé vált.

Megismertem minden titkát és mélységét. Átformált és átalakított, hogy a lehető legjobbat hozza ki belőlem. És miközben ezen munkálkodtam, annyira eggyé váltam, hogy már nem vágytam másra, csak hogy mindig és mindenkor a sport legyen a gondolatom. A tökéletesre, a legpontosabb technikára törekedtem. Ha nem volt velem, hiányzott. Ha sokáig nem mentem edzésre, úgy éreztem, elárultam. De amikor újra a pályára léptem, ismét egyek voltunk. Megszűnt a külvilág, és csak az akkor és ott létezett.

De éppen ilyen sosem múló szerelem számomra az írás is.

Nincs mindig velem. De egyszer csak betoppan, és forrón átölel. Elindít bennem egy gondolatot, amelyet ha azon nyomban nem öntök szavakba, elillan, mint a csalfa szerető. De ha vigyázok rá, és a gondolataimmal szóval tartom, hosszasan marad. Ilyenkor kegyesen írásra készítet, és mesés gondoltakat súg a fülembe. Ennek a megélése pedig csodás boldogsággal tölt el. Olyannal, amelyet sokszor, és egyre többször kívánok átélni.

A szenvedély az életem részévé vált.

Ha lankadni kezd, tudom, tennem kell valamit, amivel újra felszítom magamban az érdeklődést, és szívem választottjára fókuszálhatok. Mélyen bele kell ásnom magamat a témában, hogy egyetlen titka se legyen előttem. Feltérképezem és eggyé válok vele. Ilyenkor gyorsabban ver a szívem, izzad a tenyerem. Terveket szövök, mikor keríthetek sort egy újabb titkos randevúra. Éjjel, ha nem jön álom a szememre, felkelek, keresem, hátha a közelemben rejtőzik, és rátalálhatok. Hát nem olyan, mintha egy hús vér emberbe lennék szerelmes?

Imádok szerelmesnek lenni. Imádom azt a bizsergető érzést, ami a szívemből elindul, és átjár, hogy aztán testet öltve szeretetként, szenvedélyként, ölelésként, lelkesedésként, inspirációként, mosolyként, barátságként, nevetésként a világra születhessen. Belőlem fakad és a világnak szól. Vagy éppen annak az embernek, aki társként, életem részeként mellém szegődött. Mert ilyenkor nem vágyom másra, mint adni, adni, és adni. Amíg az élet tart.