Nemrég olvastam egy cikket arról, hogy milyen negyvenesnek lenni. Nem volt szép olvasmány. Mert igaz volt. Súlyos igazságokat mondott ki, de ugyanakkor elgondolkoztatott, és ráébredtem arra, én mégis másként látom.

Negyvenesnek lenni kiváltság. Egy komoly korszak van mögöttünk, amely büszkeségre és tartásra nevelt minket. Tudjuk, sok mindenre képesek vagyunk, hiszen már négy évtized tapasztalata van mögöttünk.

Negyvenesként már rengeteg mindent megéltem. Tinédzserek vesznek körbe, akik vicces, új szavakat kreálnak, és folyamatosan arra emlékeztetnek, én éppen ilyen voltam. Eszembe jutnak édesanyám szavai, aki folyton azt hangoztatta, ő éppen ilyen ruhákat hordott anno. Most magamat kell moderálnom, nehogy nekem csússzon ki a számon: „Jééé, a divat nem tud újat mutatni.” Kapkodom a fejemet, és háromszor visszakérdezek, ha éppen egy új technikai kulcsszóval bővül a szótáram. De nem érzem úgy, hogy elment volna mellettem az élet. Éppen úgy tudom, hogyan kell a szolgáltató legújabb szélessávú internet hozzáférését megrendelnem, mint ők, és naprakész vagyok technológiai újításokban, legyen az hazai vagy külföldi termék.

Negyvenesként már nem kell éjszakáznom, és nyugodtak az esték.

Nem aggódom azon, vajon hatszor vagy nyolcszor ébred fel a kicsi, mert tudom, éppen neten nézi a legújabb filmet, amit később velem is megoszt. Nem aggaszt, hogy mindennap egészségesen táplálkozzon, mert már sokkal jobban ismeri a tudatos és egészséges étkezés ismérveit, mint én ebben a korban. Az interneten felnőve nem csak a szemét zuhan az ölébe, de a tudást, ha kell, megszerzi magának.

Negyvenesként sok mindent megéltem már: az aggódást egy riasztó betegség kapcsán, a beszoktatást a bölcsibe, óvodába, a felvételiket a különféle iskolákba. A napközben csengő telefont, amivel értesítenek, ismét elesett és megsérült. A különórák szerteágazó katyvaszát, a folyton rohanó, egyeztetni való, időbeosztásos mindennapokat. Most nincs más dolgom, mint reggel egy tízóraival és egy „Legyen jó napod!” puszival útjára indítani a szemem fényét, és várni, hogy délután fáradtan és élményektől telve hazaérkezzen.

“Negyvenesként már nem kell mást tennem, mint magamra figyelni, és észben tartani, hogy most már lassan, de tényszerűen én vagyok a legfontosabb.”

Nem kell másra összpontosítanom, csak mindarra, ami engem boldoggá tesz. Hogy kiteljesedjek a munkában, hogy megtaláljam a szenvedélyemet, a hobbimat, hogy olyan tanfolyamokra, kurzusokra, képzésekre járjak, amelyek kiteljesítenek, amelyektől a szellemi, lelki hogylétem javul, teljessé válik.

Negyvenesként sokkal bölcsebbé váltam, mint valaha gondoltam volna.

Ez az a korszak, amely tinédzserként nem létezett az ismeretanyagomban, mert szüleim révén sosem ismerhettem, hiszen már nem laktam otthon, mikor ezt a kort élték. Nem voltak útmutatók a 21. század nehézségeinek átvészelésére. Fejest ugrottam az ismeretlenbe, és jelentem, nem süllyedtem el. Magamtól tanultam meg úszni, rákényszerítettek a mindennapok. Ha alaposan körbenézünk, mi vagyunk azok, akik szuper ötletekkel rukkoltunk elő, akik belevágtak tőke nélkül, mégis világraszóló eredményeket értek el. Mi vagyunk azok, akik lefektettük az alapjait a mai kor szuper lehetőségeinek, és szinte látatlanban megvalósítottuk mindazt, aminek a gyümölcseit a mai harmincasok vígan learatnak.

De büszkék vagyunk mindarra, amit elértünk.

Arra, hogy a kor hősei vagyunk, akik mindig és mindenkor feltalálják magukat, akik képesek ezredszerre is talpra állni és megújulni. Hogy a világot, mely fájdalmakat, kétségbeesést és az ismeretlen jövőt hordozza, bátran és bizakodva közelítjük meg. Mert ez még csak a fele, nem a vége. Még ezer meg ezer kaland vár ránk.