Sok olyan helyzet, élmény létezik az életünkben, amelyeket előbb vagy utóbb megszokunk, és szinte észre sem vesszük, mindennaposan átlagosnak tekintünk. Pedig az elején…
A napokban hazánk egyik legszebb helyszínén, a Dunakanyar egy bájos dombtetején töltöttem majd egy hetet. Minden nap, amint felébredtem, a kanyargó Duna leírhatatlanul csodálatos látványa fogadott. Ahogy körbenéztem, a végtelenbe tűnő dombok és erdők utalták a tájat, béke és nyugalom honolt mindenfelé.
A fejem mellett fecskék süvítettek el, daloltak az énekesmadarak, a távolban a Dunát kotró gépek zaja adta az aláfestést. Tényleg idilli volt. Nap, mint nap, szinte szertartásszerűen végignéztem a tájon, és megállapítottam, ennél szebb talán nem is létezik.
Aztán egy kérdés fordult meg a fejemben…
Ha itt élnék, és ez a táj a mindennapjaim része lenne, vajon akkor is látnám ezt a szépséget, amit most? Az ezredik napon is tudnék még rajongani érte? Vagy a megszokás szintjére „süllyedne” és elvesztené egyediségét és különlegességét? Mennyi idő alatt válnék közönyössé, ennyi szépség láttán?
Vajon képes lennék arra, hogy megkeressem magamban azt a lelkesedést, amit az első, a második, a harmadik alkalommal éreztem, vagy megunnám, és csak elintézném egy vállrándítással?
Kicsit mindenben ilyenek vagyunk. Az élet nagy dolgait az első pillanatokban megfelelően tudjuk értékelni, majd ahogy telnek a napok, hónapok, évek, fényüket vesztik. Pedig a tárgy, a személy mit sem vesztett szépségéből. A Dunakanyar nem lett csúnyább, az álommunkánk nem lett kevésbé érdekes, szerelmünk nem lett unalmas.
Egyszerűen csak megszoktuk…
Mennyire függ vajon mindez tőlünk? Mennyire vagyunk rabjai kényelmünknek? Mennyire fogjuk nihilizmusunkat a rohanásra, a túl sok munkára, a stresszre, vagy az időhiányra? Mert a szépség felfedezésének képessége mindig és mindenkor bennünk rejlő képesség. Csak rajtunk múlik, hogy áldozunk-e időt, energiát arra, hogy helyet szorítsunk az élet szép dolgainak meglátására.
Próbáld ki! Fogadd meg, hogy minden nap felfedezel valami szépet magad körül.
Nem kell, hogy nagy dolgok legyenek! Elég, ha munkába menet egy kicsit alaposabban körbenézel. Lehet, meglátod a művészien elhelyezett virágcserepeket az ablakban, rácsodálkozol egy festett kapualjra, egy szoborra a belvárosban. Ha kilépsz az erkélyedre, merülj bele a csillagok látványába, érezd a balzsamos éjszaka illatát, ízlelj meg különleges ételeket. Használd az érzékszerveidet, mert ezek lesznek azok, amelyek az örömöt hozzák, és eljuttatják a szíved mélyére.
Aztán egyszer csak megérzed a hálát a szívedben. Hogy mennyire szerencsés vagy, hogy mindezt láthatod, érezheted, megélheted. Hogy megadatott, hogy részese lehess, nem csak egy napra, hanem életed minden pillanatában.
Érzed ezt mindazokkal kapcsolatban is, akikkel élsz, akik körbevesznek. Szüleiddel, szerelmeddel, gyermekeiddel és barátaiddal kapcsolatban. Mikor voltál utoljára hálás azért, hogy édesanyád ölelő karja véd, hogy apád biztató szavai kísérnek utadon, hogy párod mindent betöltő végtelen szeretete áramoltatja életed? Hogy gyermekeid mosolyában lubickolhatsz nap mint nap?
Állj meg, élvezd ezeket a pillanatokat! Ne engedd, hogy a megszokás, a közöny akár egy pillanatra is az életed része legyen! Hiszen a szépség mindenhol ott van körülötted. Csak észre kell venned!
Ölellek,
Nóri